Púp lettem a família hátán?

2017.03.25

Itthon vagyok ismét. Tegnap múlt tíz hete, hogy megtörtént a baj. Timivel, Németországban élő unokahúgommal Viberen cseteltem. Lejelentkeztem nála: "Megjöttem megint hétvégére!" "Szupi! De hogyhogy csak hétvégére?" Abban reménykedett, hogy végleg hazaengednek.

Erika, a sógornőm is csak azt hajtogatja unottan: "Remélem, többet nem kell már a kocsi. Talán ez volt már az utolsó." Ó, Istenem, de jó lenne rollátor nélkül járni-kelni!

Két öcsém közül Bandi, az idősebbik is nagyon unja már a kórházi rehabilitációmat. "Majd visszavisz téged, aki akar!" – gurult be. Csak azt felejti el, ha otthon lennék már, lehet, hogy vissza kéne járnom gyógytornára, ami nekik gond, mert nekem se jogosítványom, se autóm. Ifjabbik öcsémnek, Lacinak teljesen más a hozzáállása. Ő mellettem áll, tőle telhetően maximálisan segít mindenben.

Úgy látszik, azt hiszik, ez olyan betegség, mint egy kéz- vagy lábtörés. Megműtenek, összeillesztik a csontot, begipszelnek, aztán agyő! Nincsenek tisztában azzal, hogy a stroke-ból való felépülés egy életre szól, függetlenül attól, hogy az ember hány éves.

Púp lettem a família hátán? Ez aztán a segítő környezet!