Ezentúl mindig így lesz?
2017.03.29.
Angéla a hét első felében szabadságon volt. Hétfőn Évi mondta nekünk a tornát, tegnap és ma Évi átengedett minket egy kedves, barátságos, halk szavú tanulónak, Szidóniának.
Ezek teljesen más gyakorlatok voltak, mint amiket eddig végeztünk. A tegnapi tornát nagyon díjaztam. Több, bonyolultabb egyensúly-gyakorlatot mutatott Szidónia. Például, tett alám egy réges-régi irodai kellékre, a tinta itatóra emlékeztető segédeszközt, azon egyensúlyozva kellett a gyakorlatokat végeznem.
Hogy teljes legyen a történet, úgy két hete hárman, egymás mellett, ugyanazt tornázzuk. Lajos a szomszédos kórteremből – akit már említettem –, és István az alattunk lévő emeletről, meg én.
Tornáról visszatérve a nővérpultnál elkapott Anikó, megmérte a vérnyomásomat. Torna után, a napi gyógyszerek bevétele előtt 140 volt. Anikó szerint a pulzus kicsit magas volt, ami a tornának tudható be. No igen, a jó eredmény attól is van, hogy itt a kórházban elkezdtem ismét relaxálni és meditálni.
A mai szabadtéri tornáról befelé menet toltam a rollátort. Akkor ez ezentúl mindig így lesz? Mármint hosszú távolságokon? Elkeserítő és lehangoló. Vívom a harcot magammal, magamban. Felismertem, ahhoz, hogy változást hozzak az állapotomban, el kell fogadnom a jelenlegi helyzetemet. Ez az én esetemben azt jelenti, el kell fogadni, hogy életem hátralévő részét rollátorral kell leélnem.
Holnapután péntek, és megyek haza a kórházból. Addig bőven van időm dolgozni magamon. A kényszer nagy úr. Tovább KELL tudnom lépni! És hiszem, hogy tudok! Egy Demjén-szám egy sora motoszkál a fejemben:
Angéla a hét első felében szabadságon volt. Hétfőn Évi mondta nekünk a tornát, tegnap és ma Évi átengedett minket egy kedves, barátságos, halk szavú tanulónak, Szidóniának.
Ezek teljesen más gyakorlatok voltak, mint amiket eddig végeztünk. A tegnapi tornát nagyon díjaztam. Több, bonyolultabb egyensúly-gyakorlatot mutatott Szidónia. Például, tett alám egy réges-régi irodai kellékre, a tinta itatóra emlékeztető segédeszközt, azon egyensúlyozva kellett a gyakorlatokat végeznem.
Hogy teljes legyen a történet, úgy két hete hárman, egymás mellett, ugyanazt tornázzuk. Lajos a szomszédos kórteremből – akit már említettem –, és István az alattunk lévő emeletről, meg én.
Tornáról visszatérve a nővérpultnál elkapott Anikó, megmérte a vérnyomásomat. Torna után, a napi gyógyszerek bevétele előtt 140 volt. Anikó szerint a pulzus kicsit magas volt, ami a tornának tudható be. No igen, a jó eredmény attól is van, hogy itt a kórházban elkezdtem ismét relaxálni és meditálni.
A mai szabadtéri tornáról befelé menet toltam a rollátort. Akkor ez ezentúl mindig így lesz? Mármint hosszú távolságokon? Elkeserítő és lehangoló. Vívom a harcot magammal, magamban. Felismertem, ahhoz, hogy változást hozzak az állapotomban, el kell fogadnom a jelenlegi helyzetemet. Ez az én esetemben azt jelenti, el kell fogadni, hogy életem hátralévő részét rollátorral kell leélnem.
Holnapután péntek, és megyek haza a kórházból. Addig bőven van időm dolgozni magamon. A kényszer nagy úr. Tovább KELL tudnom lépni! És hiszem, hogy tudok! Egy Demjén-szám egy sora motoszkál a fejemben:
Magunknak fontos, hogy éljünk és győzzünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése