Új hely, új szokások és torna

2017.02.06.

Itt a neurorehabon a betegek tisztázása után úgy folytatódik a nap, hogy a betegek felsorakoznak vérnyomásmérésre a nővérpultnál, s úgy mennek reggelizni. Ki-ki azzal a "járgánnyal" vár a sorára, amivel közlekedik.

A hétfői nap különleges nap, mert a reggeli napirend méretkezéssel is bővül. "Hogy tud méretkezni egy olyan beteg, aki kerekes székbe kényszerül?" - kérdezheted. Roppant egyszerűen: átül egy másik kerekes székbe, lába és karja nem ér neki semminek. Az ápoló pedig megmondja, hogy hány kiló az illető.

Ezen az osztályon a méretkezés kerekes szék mérleggel történik. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyen létezik! Csak bele kell ülni, kezeket-lábakat a magasba, és voila!

Jelentem, a súlyom jelenleg: 107 kg.

Fogyni fogytam, de hogy mennyit? Azt nem tudom. A neurológián sajnos nem mértek meg. Otthon sem méretkeztem mostanában.

Reggeli után eltűntem tíz percre. Mire visszatértem, kiürült a kórterem. Jöttek a betegtársaimért, és letolták őket a tornaterembe. Azt hittem, itt felejtettek.

Kilenc óra körül jött egy beteghordozó értem, beültetett egy kerekes székbe, és letolt tornázni. (Bár jól közlekedek a járókerettel, ez valóban messze lett volna.)

"Vajon kivel fogok tornázni?" – találgattam útközben, nem mintha ismertem volna a gyógytornászokat, azaz egyvalakit mégiscsak. Mikor megérkeztem a tornaterembe, üdvözöltem a tornászomat: "Jó napot, Angéla!". Nem tudom, mennyire a véletlen műve, egy sötétszőke hajú, kedves hölgyhöz, Csányi Angélához osztottak be.

Angéla régi ismerőse a családnak. Hat éve édesanyám eltörte a lábát, ő járt hozzá tornázni az otthoni szakápolás keretében, majd az akkori mozgásszervi rehabilitációs osztályon tovább tornázott vele.

"Mi van a bolttal?" – érdeklődött máris duruzsoló hangján. Feszült volt, bizonyára azért, mert pont én kerültem hozzá. "Összefogott a család, és továbbra is nyitva van." – hangzott a válaszom.

A legelső nap Angélával bemelegítő jellegű volt, cirka 40 percig tartott.